Látogatás a Rákospalotai Javítóintézet és Speciális Gyermekotthonban

A Rákospalotai Javítóintézet immár több mint 125 éves múltra tekint
vissza, magát az épületet is eredetileg javítóintézetnek építették.                                                                                                                      Az intézetben csak lányokat tartanak fogva, átlagosan 16 és 20 év közöttiek, akik nagyrészt pszichés problémával, szerhasználattal, vagy magatartási zavarokkal küzdenek. Körülbelül 60 lány lakik most az intézet falai között, akik közül vannak előzetes letartóztatásba helyezett fiatalkorú lányok is. Nekünk velük sikerült beszélgetnünk. Az intézet fő céljai közé tartozik, hogy a bent lakó lányok alapvető hiányosságait pótolják, így például iskolai végzettséget adjanak, erősítsék a sikerélményeiket és megtanítsák őket a mindennapi élet szabályaira. Akik ide kerülnek, nagyrészt korábban áldozati státuszt töltöttek be. Ez összefügghet valamilyen feldolgozhatatlan traumával vagy a családi háttérrel, amely alapvető befolyással volt viselkedésükre, szocializációjukra. Ebből kifolyólag az intézmény keretei között olyan oktatási, szociális készségfejlesztési, terápiás, kézműves és sport programokat szerveznek, melyek mind azt segítik, hogy kikerülésük után elkerüljék a bűnismétlést és esélyük legyen egy elfogadható, jobb életre.
  Kicsit hamarabb érkeztünk meg a vasrácsos ajtóhoz, az intézet bejáratához. Kívülről nem láttunk be, hiszen körben 5 méteres fal húzódott NATO dróttal a tetején. A portán való várakozás közben a vasrácsos ajtón keresztülpillantva, amely a hatalmas kertre, valamit az épületekre nézett, feltűnt, hogy mennyire megragadt az időben az intézet. Egy kis várakozás után a vasajtó kinyílt, és beléptünk a kertbe, amely rendezettnek és nyugalmasnak tűnt. A járdán izgatottan elindultunk a főépület felé, ahol várt ránk az igazgatóhelyettes asszony, Dr. Hatvani Erzsébet. Körbeültünk egy osztályteremhez hasonló helyiségben ahol Erzsébet elkezdett mesélni az intézet történetéről, általános tudnivalókról és érdekességekről.
A lányok külön csoportokra vannak bontva és egy-egy nevelő foglalkozik velük. Érdeklődve hallgattuk, majd mi is feltettük kérdéseinket, amelyekre készségesen válaszolt az igazgató helyettesasszony, és az időközben megérkező egyik nevelőnő. Elmesélték, hogy nemrég szökött meg egy lány, aki orvosi vizsgálaton volt kint az intézetből. Ő jelenleg is körözés alatt áll. Szó esett arról, hogy éjjel az őrzésüket külön munkatársak végzik, nem pedig a nevelők. A drogfüggők is említésre kerültek. Elhangzott, hogy mennyire félnek megérkezésükkor, néhányan emiatt agresszívan reagálnak, de általában sikerül megnyerni a bizalmukat.
A beszélgetés után a nevelőnővel folytattuk utunkat az intézet mélységeibe, ahol focipálya és két másik épület várt minket, valamint egy kis kertet is megpillantottunk, amelynek gondozása az itt tartottak feladata. Az egész olyan csöndes és nyugodt volt. Nem is tudatosult még, hogy hol is vagyunk. Persze látogatóként nem is tudjuk azt átérezni, hogy milyen életük van az itt fogvatartottaknak.
Első utunk az előzetes fogvatartottakhoz vezetett. Ők olyan lányok, akik például erőszakos bűncselekmények miatt kerültek intézetbe. Amikor izgatottan beléptünk hozzájuk, majdnem mindannyian egy közös használatú helyiségben ültek. Voltak, akik beszélgettek és olyanok is, akik egyéb kis kézműves tárgyak készítésével ütötték el az időt. Viszont amikor beléptünk, tisztelettudóan köszöntek nekünk, amit mi természetesen viszonoztunk. Nem lehetett nem elkapni néhány szúrós pillantást is, de ez hozzá tartozik egy látogatáshoz. A helyiségből egy folyosó vezetett egészen a közös fürdőszobáig. A folyosóról 4-5 ajtó nyílt, melyek a lányok saját szobáihoz vezettek. A nevelő kérte a lányokat, hogy mutassák meg a szobákat, így szétszéledtünk, és kicsit kötetlenebb módon tudtunk beszélni velük. Az egyik lány szobájába belépve egy kisgyermekről láttunk a falon képeket. Elkerülhetetlen volt a kérdés: Ő a Te fiad? “Igen” hangzott a válasz. Szívbemarkoló pillanatok voltak, ahogyan beszélt a kisfiáról.
A többi lány szobájában is jártunk, és meglepődve fedeztük fel, hogy sminkek, körömlakkok és egyéb szépségápolási szerek majdnem mindenkinél voltak, ugyanis ilyen eszközöket maguknál tarthatnak. A falakon minden szobában a szeretteiket ábrázoló képek és egyéb díszek lógtak, amelyeket ők készítettek  csoportos foglalkozásaikon. Mikor mindenki ismét egy helyre gyűlt össze, közösen beszélgettünk két érdeklődő lánnyal, akik közben odamentek többször is egy ölelésért a nevelőhöz. Szembetűnő volt, hogy itt valóban megadják nekik azt a szeretetet is, amihez kint nem jutottak hozzá.
Az intézetben egy elkülönített baba-mama részleg is van, ahol látogatásunk során egy kismama
és egy anyuka tartózkodott gyermekével. Amikor bementünk, a kisfiú le sem vette rólunk a szemét, mosolygott és kíváncsian nézte, hogy kik vagyunk. Itt is megnézhettük a hálószobát, a játszószobát és beszélgettünk egy kicsit velük, de mivel nyugalomra volt szükségük, így nem is zavartuk sokáig őket. Betértünk az orvosi részlegre, majd megnézhettük a gumiszobát is. Ahogy beléptünk, a szemben lévő gumifalon egyből ki lehetett szúrni több karmolás nyomot, mely hosszan és néhol mélyen szántotta fel a gumit. Ettől kirázott a hideg. Nem a legszívderítőbb hely volt.
Visszafelé megálltunk és benéztünk egy, korábban istállóként működő épületbe, ahol a lányok mindenféle kézműves elfoglaltsággal szokták tölteni az idejüket. Megnéztük a templomot is, amely belülről letisztult, egyszerű szépségjegyeket hordoz. Egy tanterembe is bemehettünk, hiszen az épület falai között nagy hangsúlyt fektetnek az ott fogva tartottak oktatására.
Összességében sok időt töltöttünk az Intézetben, rengeteg információval lettünk gazdagabbak és bepillanthattunk azoknak az embereknek az életébe, akik ott töltik mindennapjaikat.

Móczár Dóra